SZIASZTOK, kedves blog olvasók!:)))
Itt is volna az új rész. Ami most, valljuk be, elég hosszú lett, ami remélem, hogy inkább számít pozitívumnak, mint negatívumnak!!:))
Nem is rabolnám tovább az időtöket!
Jó olvasást, és, ha tetszik komizzatok, vagy az se baj ha nem! :D:D
Viszont ezúttal szeretném megköszönni a számomra H I H E T E T L E N tényt, miszerint eddig összesen 415(!!) oldalmegjelenítésem van. Ami lehet, hogy valakinek nem nagy dolog, vagy nem olyan sok, de NEKEM, igenis nagy (nagyon nagy) és nagyonnagyonnagyon szépen köszönöm!!:))
Ezermillió köszönet, és puszi. :)
Mire a többiek csodálkozva néztek rá.
-Mármint tényleg szarul. Mikor a szüleim elváltak, anyám rögtön lelépett. Azóta nem is láttam. Egyke vagyok, és megvallom az ősszintét, örülök neki, ugyanis apán üzletemben és velem sem foglalkozik, nemhogy még egy „porontyot” eltartson. Ahogy ő szokta mondani. Nem haragszom rá, amiért nem foglalkozik velem. Kiskoromtól kezdve vagy bedugott a bölcsibe, vagy lefizetett valami bébicsőszt, vagy egész egyszerűen lepasszolt Amandáékhoz. Kimondhatatlanul hálás vagyok nekik, azért, amiket tettek értem. Azóta vallom azt az igazi otthonomnak, és Amanda szüleit az igazi szüleimnek. Apámtól nem kaptam semmit a génjein és a pénzén kívül. Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem. Igazából azt sajnálom, hogy mikor elmondom a „történetem” ilyen sajnálkozó tekintet ül ki az emberek arcára, mint most a tiétekre-mosolyodott el, a sok szomorú arcot látva.-Tudjátok,hogy miért? Mert nem vagyok sajnálatra méltó. Egyáltalán. Megvan mindenem. Egy szavam sem lehet. Megadatott nekem, hogy ilyen csodálatos emberekkel éljek, mint Amanda és a családja. Igaz, nem minden éjszaka alszok ott, de minden napomat ott töltöm. Velük megyek nyaralni, bevásárolni vagy éppen kirándulni. Természetesen cserébe kiveszem a részem a házimunkából, ami valljuk be minimumabb a minimumnál, hiszen, ha csak ezekbe a dolgokba belegondolok, annyi mindennel tartozom nekik, hogy hihetetlen. És a legcsodálatosabb az egészben, hogy olyan fantasztikusak ezek az emberek, hogy megengedik, hogy a családomnak hívjam őket. Ez többet ér nekem mindennél-miután befejezte, egy kis hatásszünet állt be. A csöndet egy felszolgáló törte meg:
-Elnézést, hogy megvárakoztattuk önöket, de sajnos volt egy kisebb áramszünet a konyhában. Ha nem tévedek, ez az önök rendelése-mutatott, a kis „felszolgálókocsira” ami most roskadásig volt pakolva kajával.
-Nem téved-mondta pimaszul Liam. Miután, mindenki kézhez kapta, amit rendelt, kicsit összébb kellett húzni magunkat, hogy Niall rendelése is elférjen.
-És ti, hogy álltok ezzel a család-dologgal? – érdeklődtem.
-Mi így egy család vagyunk-mondta Liam.
-Igen. Liam az apukánk-mondta Louis, mire felnevettem-Ne nevess. Ez tényleg így van. Ő a „DaddyDirectioner”.
-Persze, ott van mindenkinek a „rendes családja”, de a rokonainkkal, sajnos csak igen ritkán találkozunk. Azért is valljuk magunkat egy családnak. Az év majdnem minden napján együtt vagyunk. Úgy, mint egy átlagos család. Együtt kelünk, együtt fekszünk-mondta Zayn.
-És miért pont Liam az apa?-kérdeztem, és közben rásandítottam Li-re.
-Ez egyszerű-kezdte Niall-Ő a leggondoskodóbb.
-Igen. Liam az apukánk-mondta Louis, mire felnevettem-Ne nevess. Ez tényleg így van. Ő a „DaddyDirectioner”.
-Persze, ott van midnenkinek a „rendes családja”, de a rokonainkkal ,sajnos csak igen ritkán találkozunk. Azért is valljuk magunkat egy családnak. Az év majdnem minden napján együtt vagyunk. Úgy, mint egy átlagos család. Együtt kelünk, együtt fekszünk-mondta Zayn.
-És miért pont Liam az apa?-kérdeztem, és közben rásandítottam Li-re.
-Ez egyszerű-kezdte Niall-ő a leggondoskodóbb.
-Igen-kezdte Harry.-Mindig számíthatunk rá. Bármikor. Ha a bárkinek bármilyen problémája van, hozzá akármikor fordulhatunk tanácsért. Pontosabban: tanácsot csak nagyon ritkán ad, inkább rávezet bennünket arra, amit már amúgy is tudunk a szívünkben, legbelül, de még képtelenek vagyunk elfogadni.
-Köszönöm, srácok-mondta Liam komolyan. Ahogy rájuk néztem, hirtelen elöntött a felismerés. És úgy látszik, ez az arcomon is meglátszott…
-Ne nekünk köszöndd, haver!-mondta Zayn, majd hozzátette: -Amanda, min gondolkodtál el ennyire?? Mert nem azért, hogy bántsalak, de olyan „merengő” fejet vágsz-nevetett.
-Csak rájöttem, hogy mennyire nem ismernek benneteket azok, akik bármilyen rosszindulatú pletykát terjesztenek, vagy bármi rosszat mondanak rólatok. Mert minden túlzás nélkül: rólatok egyszerűen NEM LEHET. Most furán fog hangzani, de én már most imádlak benneteket. Egyesével, mindenkit. Talán alig pár órája ismerjük egymást, de én ezt érzem-mosolyogtam, magam elé meredve.
-Pedig higgyétek el nekem, Am nem az a könnyen barátkozó típus…-tette hozzá Liz, mire elnevettem magam.
-Lehet, hogy mi is, csak pát órája ismerünk benneteket, de azthiszem mindannyiunk nevében mondhatom,-mondta Louis-hogy mi is „imádunk” benneteket-és az „imádunk” szót lányos hangon mondta, és közben ugrándozott, ami mondanom sem kell, jól elrontotta a szép pillanatot, ugyanis a kis csapat egyszerre nevetett fel.
-Most, hogy mindenki ennyire imádja a másikat, nem kezdhetnénk el végre enni?? Mert még a végén kihűl, és azt ugyebár egyikőtök sem szeretné..-mondta Niall.
-Szerintem is együnk!-csatlakoztam az „Éhenkórászhoz” nevetve.
-Farkas éhes vagyok-kapta be az egyik kis csirkefalatját Liam, ám azzal a lendülettel ki is köpte, olyan forró volt. Ez így, még nem is lenne annyira gáz…de a kiköpött falat, az én felsőmön landolt……….A KEDVENC RAMONES FELSŐMÖN OLAJOS foltot hagyva maga után. Semmi baj, Amanda. Ki a rosszat be a jót.
-Úristen. Amy, annyira sajnálom!! El sem tudom mondani!! Azthittem, hogy már bőven „ehető”, de akkor bekaptam a számba, és olyan forró volt. Nem tudtam mit csinálni..annyira sajnálom. És bocsánat - ahogy belenéztem a most bűnbánattól csillogó mogyoróbarna szemeibe rögtön minden haragom elillant.
-Semmi baj, de, azért megyek, kimosom belőle a foltot a mosdóban, még friss!-nevettem, majd felálltam. Ahogy elindultam a női WC irányába, hallottam, hogy valaki rögtön feláll és utánam jön. Mikor beléptem a mosdóba, rögtön megnéztem a kísérőmet. És mikor megláttam, hogy ki az, rögtön szégyenlős mosolyra húzódott a szám.
-Csak nem gondolod, hogy azok után, amit tettem, hagyom, hogy egyedül szerencsétlenkedj?-nézett rám elképesztően kedves és bűnbánó arcal, LIAM.
-Hát…,ha már ennyire szeretnél, sehíthetsz-mondtam, és azzal a lendülettel levettem a felsőm, ugyanis elég érdekes lett volna, úgy kimosni, hogy rajtam van.
-Öhmmm...-köhögött Liam össze-vissza, mire elnevettem magam.
-Ne tegyünk már úgy, mintha óvodások lennénk. Biztos vagyok benne, hogy láttál már sokkal szebb lányt is melltartóban. Szóval nem kel úgy tenned, mintha „annyira zavarban lennél”-mosolyogtam rá, és elkezdtem engedni a vizet a foltos ruhadarabra.
-Már nem azért, hogy kötözködjek, de honnan tudod, hogy láttam már, szebb lányt is, egy, kettő nem vagyok óvodás, csak azt hittem, hogy….nem tudom, mit hittem-fejezte be mondandóját, mire nevetve ránéztem:
-Hogy-hogy honnan tudom? Egy világsztár vagy. A világ LEGHÍRESEBB-hangsúlyoztam ki- fiú bandájában énekelsz, és valljuk be, hogy egyáltalán nem vagy csúnya. Sőtt. Szóval, ne mondd nekem, hogy nem láttál még szebb lányt. Bárkit megkaphatsz, ezen a földön. Nem hinném, hogy a nemtudomhánymillió emberből PONT ÉN hozlak zavarba…
-Lehet, hogy „világsztár” vagyok, ahogy te mondtad-és megvallom az őszintét, az ő szájából a „világsztár” szó elég furán hangzott…-de nem hinném, hogy abból, hogy „világsztár” vagyok az következik, hogy bárkit megkaphatok. El sem tudod képzelni, milyen nehéz így, egy olyan lányt találni, aki magamért szeret, és nem azért aki vagyok, vagy lettem, vagy kitudja. Nem tudom, hogy érted e, de éppen azt próbálom elmakogni, hogy így, nagyon nehéz olyan embereket találni, akik ÖNMAGAMÉRT szeretnek…tudom, ez így biztos fura, de ez a helyzet. Nem igazán tudok ezzel mit kezdeni. Folyton jönnek érdekemberek. Tömegestül, ám, olyanok, mint például te, vagy a barátnőd vagytok, vagy látszotok-ezen kicsit meglepődtem-csak nagy ritkán, és az ilyeneket megbecsüljük. Az, meghogy „biztos láttam már szebb lányt” meg a hasonlók, amiket mondtál, csak, hogy tudd, nem igaz. És, nem vagy „tisztában” saját magaddal, vagy az adottságaiddal, ha az ellenkezőjét hiszed!-fejezte be a mondókáját, amin kicsit meglepődtem.
-Hát-kezdtem-erre most nem igazán tudok mit mondani.
-Gondoltam-mondta csalódottan.
-Mi?? Nehogy azthidd, hogy azért nem tudok mit mondani, mert nem értelek meg, vagy azért mert nem értek egyet. Csak röstellem magamat, és ilyenkor nem mindig tudom, hogy mit mondjak.
-Mi?? Miért „röstelled” magad??-kérdezte csodálkozva.
-Azért, mert feltételeztem rólad, hogy „kihasználnád” a „világsztárságodat” vagyhogy egyáltalán, hogy „gyerekesen” viselkedhetsz. És sajnálom, pedig tudom, hogy nem igaz. És tudhattam volna. És tudtam is, csak nem tudom. Annyira sajnálom. És hidd el, én megértelek. Mármint, nyilvánvalóan fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet világsztárnak lenni, de azt én is nagyon jól tudom, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen az, amikor nem önmagadért szeretnek. A legeslegrosszabb érzés, amit valaha tapasztaltam. Az egész középiskolát számüzetésben töltöttem. Soha nem felejtem el, milyen érzés volt, amikor az első napomon bizakodva beléptem az iskola kapuján. Fontos momentum, hogy apám hozott el. Az autójával. Bementem, és már aznap ki PC-ztek maguknak. Mindenki utált, mert „gazdag” vagyok. Eleinte nem értettem, hogy miért, de aztán elkezdtek „elkényeztetett kis pinxsinek” és „ribancnak” meg hasonlóknak szólítani. Soha nem felejtem el. Bizakodva mentem be, és sírva jöttem ki. Borzalmas volt. Tudod - néztem rá, egy pillanatra, de valahogy „elrabolta” a tekintetem, így a szemébe nézve meséltem tovább - mindig azt hittem, hogy azért nem fognak szeretni, mert nem vagyok szimpatikus nekik. A legdurvább az, hogy őket mégcsak nem is izgatta, hogy milyen vagyok. Milyen vagyok én. Ez tudod mit jelent??-kérdeztem, és éreztem az első kis sós könycsepp lefolyását az arcomon-Ez azt jelenti-kezdtem, és erőszakosan letöröltem azt az egy árva könnyet, elvágva útját-Ez azt jelenti, hogy egy 500 fős gimnázium, legalább 100 fős évfolyamában, nem volt EGYETLEN olyan ember sem, akit érdekelt volna, hogy ki vagyok. Senki. Egyáltalán. Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen volt, és a legszomorúbb, hogy mindenki csak sajnálni tudott. Liz más iskolába járt, mert őt oda nem vették fel. Brian szintén. Steve, már kijárta a gimit. Adam pláne. Az ikrek pedig, még alig születtek meg. Még nem is ismertük őket. Sőt. Anyáék fejében akkor még nem is fogant meg a „fogadjunk örökbe egy gyereket” gondolat. Aztán, egyszer odajött hozzám egy lány. Nagyon megörültem, hogy végre, egy barátra leltem, és eddig csak nem mert hozzám odajönni. Legalábbis Kate(merthogy így hívták) azt mondta, ez az oka. Az örömöm túl hirtelen volt, ugyanis egy fél éves alakuló barátság után közölte velem, hogy csak kihasznált. Csak azért barátkozott velem, hogy „kiismerjen” és „megtudjon rólam dolgokat” majd azt megoszthassa a kis barátaival, így menővé válva. El sem tudom mondani, hogy mekkora csalódás volt. Életem legnagyobb csalódása. Ekkor jött el az a pont, hogy végem volt. Elkezdtem magam vágdosni. Akkor éppen azthiszem, még Lizzel is összevesztünk valamin. Már nem is emlékszek. Valami kis hülyeség volt. De igazából senkit nem akartam terhelni a pitiáner problémáimmal, miszerint arra sem vagyok képes, hogy beilleszkedjek…ígyhát elkezdtem magam okolni, és bántani. Aztán így ment tovább. „Rákaptam az ízére”, és mire anyáék észrevették, már az öngyilkosság gondolata is megfogant a fejemben, ám azthiszem azonmód el is vetettem. Egyik nap, még a szokásosnál is jobban kiakadtam. Hazamentem, és isszonyatosan dühös lettem. Hirtelen zokogásban törtem ki. De annyira sírtam, mint még soha. Kinyitottam az étkészeltes szekrényt, és sorban vágtam falhoz a tányérokat, mikor elfogytak, csak összestem, és úgy zokogtam tovább. Aztán emlékszem megnyugodtam, és néztem a körülöttem lévő törött tányérokat, és arra gondoltam, ez olyan mint én. Összetört. Megfogtam az egyik élesebb letört darabkát, és magamba méllyesztettem. Jól esett. Úgy éreztem a lelki fájdalmamat, a testi fájdalmammal csillaptíani tudom. És bevállt. Az volt az első vágás. Utána jött a többi. Ész nélkül sértettem fel a bőröm, és amikor már az ájjulás szélén voltam, csak annyit láttam, hogy anya zokogva felémhajol, és szólongat. A következő kép, egy kórházi szoba volt. Mindenki ott ült, aki számított, és engem néztek. Várakozóan néztek. Várták, hogy kinyissam a szemem. És amikor kinyitottam, és megláttam őket, nem szóltak semmit. Tudták, hogy felébredtem, mégis csak vártak. Vártak, hogy megszólaljak. Sosem szerettem, ha kérdezgetnek, ezért, próbálltam összeszedni a mondanivalómat. Kezdve a legelejéről. Mikor elmondtam, mindenki döbbenten nézett rám, és nem értették, hogy ez mikor történt, és azt sem, hogy miért nem mondtam el nekik, vagyhogy hogy nem vették észre? Apa nem szólt semmit. Felállt, kiment. Majd visszajött, és csak annyit mondott: „Ha felépültél, rögvest abba a gimnáziumban folytatod a tanulmányidat, ahol Liz tanul, és nem fogadok el semmilyen kifogást.” Hirtelen megnyugodtam. Elöntött a nyugalom. És nem csak azért, mert abba az iskolába már egy barátom biztos lesz, hanem azért, ahogy apa ezt a pár mondatot mondta. Szeretetteljes volt. És akkor rájöttem, hogy csakis az ő szeretetükre van szükségem. A családomra, és az egyetlen igaz barátomra-fejeztem be a történetet, amit őszintén megvallok fogalmam sincs miért mondtam el. Liam reakciója meglepett. Ő közel sem volt olyan tétlen, vagy szótlan, mint én voltam.
Felémlépett, kivette a vizes felsőt a kezemből, arrébbrakta, majd az államnál fogva magafelé fordította az arcom, és így szólt:
-Én a barátod vagyok-csak ennyit mondott. Magához húzott, és megölelt. Az ölelése meleg volt, és megnyugatató. A pityergésem azonnal abbamaradt. Átöleltem én is, és belefúrtam az arcom a vállába. Nagyot szippantottam férfias illatából. Hirtelen azt éreztem, hogy nem akarom elengedni. Örökké tudtam volna így állni, és ez az érzés még számomra is ismeretlen volt. Ez új volt. És az új jó. Meghitt-legalábbis részemről meghitt-pillanatunkat az éppen ajtót felszakító Louis törte meg, mire rögvest szétrebbentünk.
-Óóó, tubicáim! Bocsánatot kérek, én nem tudtam, hogy itt ilyen….ööö..ilyen dolgok folynak-nézett először a vizes felsőmre, majd a kisírt szemeimre, és Liam magába méllyedő tekintetére-csak a többiek küldtek, hogy nézzem meg, hogy mindent kimostatok e már, amit viseltek, vagy mi tart ennyi ideig! De, úgylátom, még maradt ruha bőven-mosolyodott el-akkor azthiszem, én most angolosan távozom, és megmondom a többieknek, hogy nagyon makacs az a folt-ezzel az utolsó mondatával többet árul el magáról, mint szerette volna. Rájöttem, hogy Lou egy nagyon is komoly ember, a néha vicces néha kevésbé poénjai ellenére. Még egy olyan ember, akit azthiszem a barátomnak mondhatok. Ugyanis egy pillanatásból levágta a helyzetet, és kész volt „falazni” nekünk, amiért örökre hálás leszek.
-Akkor azthiszem, én most…nem tudom mit csinálok. Csurom vizes az egész felsőm-jelentettem ki, majd kínosan elröhögtem magam. Mondatomra Liam is felocsúdott, és újult erővel mosolyogva fordult felém:
-Azthiszem meg kellene szárítanunk-mondta el a nyilvánvaló tényt-de hogyan?
-Öööö, megvan!! Talán a kézszárítóval!!-értetlenül nézett rám.
-Tudoood!!-még mindig értetlen fejet vágott, úgyhogy odamentem a „kézszárítóhoz” ami alá, miután odatettem a kezem nagy hanggal jelezte, hogy készen áll a meleglevegő kifújására. Liam csak nevetve ezt mondta:
-Óóó, hogy te erre gondoltál. Nos, briliáns ötlet. Akkor tedd alá, és „haddszóljon”-nevetett.
-Okéokéoké…te pedig ez idő alatt, mondjuk zsongrőlködhetnél a szappanokkal..vagy valami ilyesmi.
-Hát, az Harry „posztja”…sajnálom. De én kétbalkezes vagyok.
-Gondoltam. Azért találtam ki ezt. Tudod, valamin nevetnem is kell, mialatt egyhelyben állok arra várva, hogy végre megszáradjon a felsőm…
-Óóóó, vagy úgy! Kis huncut! Hát miért nem ezzel kezted?-kérdezte, majd egész egyszerűen megfogta (az amúgy pumpás szappanokat, kettő is volt) és elkezdte hajigálni. Látványosnak látványos volt, ugyanis, mihelyt feldobta az egyiket, az összes szappan a trikóján landolt, ugyanis nem volt rendesen rátekerve a kis nyomóka. Pár perc múlva, már ketten álldogálltunk a „kézszárítóknál” a vizes felsőink megszáradására várva. Mégiscsak jól jártam ezzel a zsonglórködős ötlettel: vicces is volt és a hátramaradó időben gyönyörködhettem Liam kockáiban. 6 is volt. Megszámoltam.
