Kedveskéim!
Először is ÓRIÁSI bocsi, amiért csak most jövök résszel, de rengeteg dolgom volt mostanában és úgy néz ki lesz is...úgyhogy számíthattok is pöti késésekre!
Szeretném előterjeszteni, hogy ez a rész, momentán úgy raktam fel, hogy körülbelül 3 percem volt rá. Szóval kérlek nézzétek el nekem, ha lesznek netalán értelmetlen szavak/mondatok, akkor sajnálom, és mihelyt lesz rá időm át fogom nézni, de sajnos perpillanat még az is nagy iő veszteség a számomra, hogy ezt a kis bevezető részt írom, ami valljuk be, kájd ov tragédia...Szóval!
Bocsi, és jó olvasást!c:
Először is ÓRIÁSI bocsi, amiért csak most jövök résszel, de rengeteg dolgom volt mostanában és úgy néz ki lesz is...úgyhogy számíthattok is pöti késésekre!
Szeretném előterjeszteni, hogy ez a rész, momentán úgy raktam fel, hogy körülbelül 3 percem volt rá. Szóval kérlek nézzétek el nekem, ha lesznek netalán értelmetlen szavak/mondatok, akkor sajnálom, és mihelyt lesz rá időm át fogom nézni, de sajnos perpillanat még az is nagy iő veszteség a számomra, hogy ezt a kis bevezető részt írom, ami valljuk be, kájd ov tragédia...Szóval!
Bocsi, és jó olvasást!c:
*Liz szemszöge* (még mindig..)
-Najó, elég a hülyülésből!- szóltam rájuk, mivel miután
pukedliztem, Niall megragadta a karom és felkért egy tangóra(??), így mi össze
vissza rángattuk a fejünket (és egymást is). Ez még nem is lenne akkora poén…de
miután Harry és Louis karonöltve követtek minket…NA akkor már garantáltan
szakadtam a nevetéstől. –Hiszen azért gyűltünk ma össze- folytattam-hogy
beteljesítsük, a boldog, ifjú pár- mutattam Harryre, és Louisre –szerelmét, a
házasság szentségével –kezdtem a ceremóniát, mire a fiúk elröhögték magukat.
–Megcsókolhatod az arát! – szóltam ünnepéllyesen a szónoklatom befejeztével, és
jelentőségteljesen Louis-ra néztem.
-Héééj!! Miért pont én vagyok az ara?- kérdezte felháborodva Harry.
-Hallod –kezdte Niall –Ha ti, ketten összeházasodnátok, az lenne a legkisebb problémánk, hogy ki az ara!- mondta, és mikor ezt így végig gondoltuk egyszerre nevettük el magunkat.
-Najó. Mostmár tényleg elég legyen!- szólaltam meg ismét! –Elvégre, azért kényszerítettetek gyalográsra, és itt megjegyezném, hogy áldom Amandát, hogy nem magas sarkúban kell tipegnem, London koszos, lepukkant és elhagyatott utcáin- dramatizáltam túl a helyzetet –Szóval, azért kell gyalogolnunk, hogy e „kellemes” séta közben jobban megismerjük egymást!- mondtam, mire a többiek egyértelműen bólogattak.
-Jó, ez oké, de ez így, milyen már…olyan, mintha azt mondanánk, „akkor most ismerkedjünk meg”! Így sosem fog bekövetkezni- töprengett Harry, megjegyzem jogosan.
-Ez igaz… -mondta Zayn. –Naa, Harry!- csapott az említett hátára –Végre volt egy értelmes megnyílvánulásod!- röhögte ki kellemesen, mire a „sértett” szúrós szemekkel nézett rá.
-Oké, mit szólnátok, ha játszanánk valamit?- vetette fel Louis.
-Felelsz vagy felelsz?- jutott Harry eszébe. –Az olyan, mint a felelsz vagy mersz, csak nem merünk- adta meg a logikus magyarázatot.
-Hallod- kezdtem röhögve –Ha ezt nem mondod el, hülyén halunk meg!
-Jól vanna!- mondta, majd karba tette a kezeit és elfordult. Azthiszem bedurcizott(?).
-Naaaa! Nem úgy gondoltam- nógattam és közben odamentem hozzá. –Tudod, hogy imádlak!
-Igeeeeeen???- kérdezte, miközben megnyalta az alsó ajkát és fel-le húzogatta szemöldökét.
-Mi? Mi van? Én nem úgy értettem!- mentegetőztem égő vörös fejjel, de akkor más késő volt…
-Nyugi, Lizzy, mi megértünk!- mondta Zayn aranyos amolyan „nem gáz, nekünk bármit elmondhatsz” mosollyal az arcán.
-Igen!- szállt be Louis is. –Tudod, hogy mi megértünk és meghallgatunk! Hiszen én átérzem!- röhögött a saját bennfentes poénját, miszerint Louis meg Harry „szerelmesek”. Ha ha ha, de ez most nem segített. Se rajtam, se az egyre inkább paradicsom (esetleg ciklámen vagy cékla..talán szilva…) színű fejemen.
-Na jó. Elég lesz!- vetettem véget orbitális égésemnek. –Én kérdezdek!- utaltam a Harold barátunk által felvetett fantasztikus játékra. –Méghozzá MINDEGYIKŐTÖKTŐL- mondtam és hallattam egy sátáni kacajt –Illetve mégsem. Nialltől nem. Szóval. Mindannyian tetováltattatok…(kivéve Niall-t, ugyebár..) és ráadásul elég sokat…minden tetkótoknak van valami jelentése, vagy csak úgy „spontán” „ez jól nézne ki, mondjuk a fejemen” ráböktök valamire, és magatokra varratjátok?
-Számomra, az összes tetoválásom jelent valamit. Van amelyik többet, van amelyik kevesebbet, de mindegyiknek meg van a maga „miértje”- nyilatkozott Zayn.
-Dettó- jelentette ki Hazz. –Mert habár, vannak olyan ismerőseim, akik csak „divatból” vagy pusztán „egyszerélünk, de akkor is televarrva” teóriával csináltatják a tetkóikat, nekem ez teljesen más. Azthiszem a tetoválásaimmal saját magamat, a stílusomat és az életelveimet fejezem ki. Persze, ez csak a töredéke a kerek egész Harold Edward Styles-nak, ám igen fontos töredék. Jó..mondjuk egy csomó tetkóm jelentése nem nyilvánvaló kívülállók számára, de az nem lényeg. Én tudom, melyik miért van. És ez a lényeg- fejezte be, mellesleg elég szépre és hatásosra sikerült mondókáját. Csodálkozva néztem rá, hiszen nem feltétlenül erre a válaszra számítottam…vagyis nem tudom. Nem számítottam így nagyon semmire, de erre, végképp nem. Ám abszolút jó értelemben véve „lepett meg”. Azt hiszem, kezdem megkedvelni…ajjjajjj.
-Egyetértek- mondta Louis mosolyogva, a csodálkozott fejemet látva.
-Azthiszem mindannyiunk nevében beszélek- kezdte Niall –amikor azt kérdezem tőled, hogy mondd csak. Neked vannak/van tetkóid/tetkód?
-Hááát- kezdtem kicsit szégyenlősen –Igazából nincsenek…de nagyon szeretnék egyet, vagy akár többet is! Csak be kell valljam, ilyen téren szeretnék biztosra menni, úgymondd- mivel a fiúk kíváncsian néztek rám, folytattam. –Valami olyasmit szeretnék, ami „megérdemli”, hogy magamra varrjam. Olyasmit, amire örökre szeretnék emlékezni, és valami olyasmit amit örökre szeretni fogok. És amikor ránézek, akkor elönt a boldogság és a vele kapcsolatos ermlékeim- fejeztem be kicsit bátortalanul, mivel elég érdekesen néztek rám (egyesek vizslattak, khm, Harry), ezért gyorsan hozzá tettem: -Persze tudom, hogy ez elég hülyén, gyerekesen, és idétlenül meg ilyen „mesebelien” hangzik, de én így érzem. Mármint, azt akarom, hogy így legyen. És inkább kivárom, még eldöntöm, vagy megtalálom, hogy mit szeretnék, ami ennek a kritériumoknak megfelel, és csak azután varratok. Ha soha nem lesz ilyen, ami valljuk be eléggé elszomorító lenne, akkor soha nem lesz tetkóm, és így jártam…- fejeztem be (véglegesen) és kíváncsian lestem a fiúk reakcióját.
-Hűűű- reagált először Niall.
-Igeen…egyetértek!- mondta Zayn.
-Azt hiszem, nagyon bírlak!- szakadt ki Louisból, mire elmosolyodtam. Mindenki reagált. Egy valakit kivéve. Akinek a véleményére (nem, én sem tudom miért, de talán nem is akarom tudni…) igazán kíváncsi lettem volna. És igen, az Harry. Ő csak csendben nézett. De nagyon. Én érdeklődve figyeltem, mire egy apró mosoly kúszott az arcára. Szólásra nyitotta a száját, aztán inkább nem mondott semmit, csak tovább nézett, és mosolygott. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelentett, de minden esetre örültem neki. J
-Héééj!! Miért pont én vagyok az ara?- kérdezte felháborodva Harry.
-Hallod –kezdte Niall –Ha ti, ketten összeházasodnátok, az lenne a legkisebb problémánk, hogy ki az ara!- mondta, és mikor ezt így végig gondoltuk egyszerre nevettük el magunkat.
-Najó. Mostmár tényleg elég legyen!- szólaltam meg ismét! –Elvégre, azért kényszerítettetek gyalográsra, és itt megjegyezném, hogy áldom Amandát, hogy nem magas sarkúban kell tipegnem, London koszos, lepukkant és elhagyatott utcáin- dramatizáltam túl a helyzetet –Szóval, azért kell gyalogolnunk, hogy e „kellemes” séta közben jobban megismerjük egymást!- mondtam, mire a többiek egyértelműen bólogattak.
-Jó, ez oké, de ez így, milyen már…olyan, mintha azt mondanánk, „akkor most ismerkedjünk meg”! Így sosem fog bekövetkezni- töprengett Harry, megjegyzem jogosan.
-Ez igaz… -mondta Zayn. –Naa, Harry!- csapott az említett hátára –Végre volt egy értelmes megnyílvánulásod!- röhögte ki kellemesen, mire a „sértett” szúrós szemekkel nézett rá.
-Oké, mit szólnátok, ha játszanánk valamit?- vetette fel Louis.
-Felelsz vagy felelsz?- jutott Harry eszébe. –Az olyan, mint a felelsz vagy mersz, csak nem merünk- adta meg a logikus magyarázatot.
-Hallod- kezdtem röhögve –Ha ezt nem mondod el, hülyén halunk meg!
-Jól vanna!- mondta, majd karba tette a kezeit és elfordult. Azthiszem bedurcizott(?).
-Naaaa! Nem úgy gondoltam- nógattam és közben odamentem hozzá. –Tudod, hogy imádlak!
-Igeeeeeen???- kérdezte, miközben megnyalta az alsó ajkát és fel-le húzogatta szemöldökét.
-Mi? Mi van? Én nem úgy értettem!- mentegetőztem égő vörös fejjel, de akkor más késő volt…
-Nyugi, Lizzy, mi megértünk!- mondta Zayn aranyos amolyan „nem gáz, nekünk bármit elmondhatsz” mosollyal az arcán.
-Igen!- szállt be Louis is. –Tudod, hogy mi megértünk és meghallgatunk! Hiszen én átérzem!- röhögött a saját bennfentes poénját, miszerint Louis meg Harry „szerelmesek”. Ha ha ha, de ez most nem segített. Se rajtam, se az egyre inkább paradicsom (esetleg ciklámen vagy cékla..talán szilva…) színű fejemen.
-Na jó. Elég lesz!- vetettem véget orbitális égésemnek. –Én kérdezdek!- utaltam a Harold barátunk által felvetett fantasztikus játékra. –Méghozzá MINDEGYIKŐTÖKTŐL- mondtam és hallattam egy sátáni kacajt –Illetve mégsem. Nialltől nem. Szóval. Mindannyian tetováltattatok…(kivéve Niall-t, ugyebár..) és ráadásul elég sokat…minden tetkótoknak van valami jelentése, vagy csak úgy „spontán” „ez jól nézne ki, mondjuk a fejemen” ráböktök valamire, és magatokra varratjátok?
-Számomra, az összes tetoválásom jelent valamit. Van amelyik többet, van amelyik kevesebbet, de mindegyiknek meg van a maga „miértje”- nyilatkozott Zayn.
-Dettó- jelentette ki Hazz. –Mert habár, vannak olyan ismerőseim, akik csak „divatból” vagy pusztán „egyszerélünk, de akkor is televarrva” teóriával csináltatják a tetkóikat, nekem ez teljesen más. Azthiszem a tetoválásaimmal saját magamat, a stílusomat és az életelveimet fejezem ki. Persze, ez csak a töredéke a kerek egész Harold Edward Styles-nak, ám igen fontos töredék. Jó..mondjuk egy csomó tetkóm jelentése nem nyilvánvaló kívülállók számára, de az nem lényeg. Én tudom, melyik miért van. És ez a lényeg- fejezte be, mellesleg elég szépre és hatásosra sikerült mondókáját. Csodálkozva néztem rá, hiszen nem feltétlenül erre a válaszra számítottam…vagyis nem tudom. Nem számítottam így nagyon semmire, de erre, végképp nem. Ám abszolút jó értelemben véve „lepett meg”. Azt hiszem, kezdem megkedvelni…ajjjajjj.
-Egyetértek- mondta Louis mosolyogva, a csodálkozott fejemet látva.
-Azthiszem mindannyiunk nevében beszélek- kezdte Niall –amikor azt kérdezem tőled, hogy mondd csak. Neked vannak/van tetkóid/tetkód?
-Hááát- kezdtem kicsit szégyenlősen –Igazából nincsenek…de nagyon szeretnék egyet, vagy akár többet is! Csak be kell valljam, ilyen téren szeretnék biztosra menni, úgymondd- mivel a fiúk kíváncsian néztek rám, folytattam. –Valami olyasmit szeretnék, ami „megérdemli”, hogy magamra varrjam. Olyasmit, amire örökre szeretnék emlékezni, és valami olyasmit amit örökre szeretni fogok. És amikor ránézek, akkor elönt a boldogság és a vele kapcsolatos ermlékeim- fejeztem be kicsit bátortalanul, mivel elég érdekesen néztek rám (egyesek vizslattak, khm, Harry), ezért gyorsan hozzá tettem: -Persze tudom, hogy ez elég hülyén, gyerekesen, és idétlenül meg ilyen „mesebelien” hangzik, de én így érzem. Mármint, azt akarom, hogy így legyen. És inkább kivárom, még eldöntöm, vagy megtalálom, hogy mit szeretnék, ami ennek a kritériumoknak megfelel, és csak azután varratok. Ha soha nem lesz ilyen, ami valljuk be eléggé elszomorító lenne, akkor soha nem lesz tetkóm, és így jártam…- fejeztem be (véglegesen) és kíváncsian lestem a fiúk reakcióját.
-Hűűű- reagált először Niall.
-Igeen…egyetértek!- mondta Zayn.
-Azt hiszem, nagyon bírlak!- szakadt ki Louisból, mire elmosolyodtam. Mindenki reagált. Egy valakit kivéve. Akinek a véleményére (nem, én sem tudom miért, de talán nem is akarom tudni…) igazán kíváncsi lettem volna. És igen, az Harry. Ő csak csendben nézett. De nagyon. Én érdeklődve figyeltem, mire egy apró mosoly kúszott az arcára. Szólásra nyitotta a száját, aztán inkább nem mondott semmit, csak tovább nézett, és mosolygott. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelentett, de minden esetre örültem neki. J
Nem sokkal ezután teljesen belerázódtunk. Spontán tettünk
fel egymásnak hülyébbnél-hülyébb (néha még a „hülye” szó sem volt elég
kifejező, itt például arra gondolok, amikor Louis egész egyszerűen megkérdezte
tőlem, hogy protkóm van-e [?????????], mert olyan szépen RAGYOGNAK a fogaim…én
körüölbelül ilyen fejet vághattam:
Ugye? Szerintem is.) kérdéseket. Néha kicsit komolyabb
dolgokról beszéltünk, és olyankor próbáltam elővenni a legértelmesebb énemet
(már ha van olyan, megjegyezném Am néha kételkedik benne…nem értem miért..).
Néha pedig csak spontán (jézu, de utálom ezt a szót) röhögtünk, és rohadtul nem
vicces vicceket meséltünk. Példának okáért, a mindenkori, örök hatttttttalmas
(remélem érzitek az iróniát) poén: nyuszika megy az eredőben egyszer csak fotel…
Hát igen. Nem csalódtam a fiúkban. És ez egyébként minden téren értendő. Én
eddig persze csak tévén, meg különféle youtube videókon keresztül „ismertem”
őket, de amit ott láttam az nem ámítás volt. Az a való életben is olyan. És,
hogy én ennek mennyire örülök? Kimondhatatlanul. De tényleg.
Annyira belemélyültem a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem,
hogy már otthon is vagyok/gyunk. Ezt szóvá is tettem:
-Hát, itt is volnánk.
-Mi? Ez a ti kérótok?- kérdezte Hazz.
-Hát…az Amé, és a családjáé…de ugye, gyakorlatilag, ha jobban belegondolok, az enyém is adtam meg a (szerintem) értelmes választ.
-Ühümm. És, mondd csak…apád hogy-hogy nem foglalkozik veled? Mármint, azt már tudom, hogy anyukáddal elváltak, és hogy anyukád el is ment, meg, hogy sokat utazik…de, hogy lehet, hogy ennyire nem érdekli, hogy mi van veled?- kérdezte töprengve Louis. Azthiszem, azt hitte, hogy csak a gondolataiban hangzott el a kérdés, így mikor rádöbbent, hogy feltette sűrű bocsánatkérések között szabatkozott és folyamatosan azt hajtogatta, hogy „ne haragudj Liz, nem akartam kimondani, és tudom, hogy nem tartozik rám. Akkor idióta vagyok, jesszusom”.
-Nyugu már!- állítottam le a véget nem érő esdeklését. –Nem haragszom!- mosolyodtam el. –Egyáltalán nem vettem zokon! Én megértem. Ha a helyedben lennék, engem is érdekelne. De mivel nem a helyedben vagyok, hanem sajnálatos módon, én vagyok a „szenvedő alany” szívesen beavatlak benneteket a Carter család hatalmas titkába- mivel mindannyian kíváncsian néztek rám, folytattam. –Szimplán leszar. Tudom, ez durván hangzik, de tényleg így van. Azt tudjátok, hogy sokat utazik, viszont nem annyit, hogy ne lenne egy-két „lopott” órája esetleg délutánja, amit egy szem lányával töltsön. Sokszor úgy van itthon, hogy én nem tudom, vagy észre sem veszem, hiszen, ha tehetem inkább Amandáék rezidenciáján tartózkodom, minthogy „haza” menyjek, az „otthonomba”- mondtam olyan gúnyosan, hogy még én is meglepődtem. –Nem mintha bánnám…mert persze, volt egy időszak, amikor nem értettem, hogy miért van, és próbáltam változtatni a dolgokon. Közeledni hozzá. Higgyétek el, én próbálkoztam, mert akartam, hogy apám LEGYEN. Mindennél jobban. De egy csodálatos márciusi estén konkrétan pofán csapott, hogy szimplán nem érdeklem. Számára olyan vagyok, mint egy alkalmazott…vagy nem is tudom. Havonta elömleszti a bankártyámat annyi pénzzel, amennyire szerintem egész életemben nem lesz szükségem, és számára ennyivel le vagyok tudva. Régebben dühös voltam rá ezért, de az régebben volt. Mára már én is hasonlóképpen teszek. Konkrétan üzleti kapcsolat van közöttünk. Csak neki ebből nincs „haszna”. Mondjuk, Nekem sincs. Mert, ha valaki, ÉN tudom, hogy a pénz, az nem minden. Sőt… Bár lennék egy szegény családban boldog, mint egy gazdag apával boldogtalan…No de mindegy. Ez van- fejeztem be, és csak akkor vettem észre, hogy már nem állunk a kapu előtt, hanem leültünk a ház előtti járdára, amitől, megmondom az őszintét, (még én sem tudom HOGYAN, és legfőképpen, hogy miért) tábori(??) hangulatom lett. Pedig se tűz nem volt, se tábor. Örültem, hogy leültünk, mert 1. a lábaimat még a lapos, kényelmes cipőm ellenére is fájdaltam (nem kicsit, hanem NAGYON), és mert 2. az aszfalt meleg volt, és amúgy is..olyan jó volt ott, akkor, abban a pillanatban.
-Hát, itt is volnánk.
-Mi? Ez a ti kérótok?- kérdezte Hazz.
-Hát…az Amé, és a családjáé…de ugye, gyakorlatilag, ha jobban belegondolok, az enyém is adtam meg a (szerintem) értelmes választ.
-Ühümm. És, mondd csak…apád hogy-hogy nem foglalkozik veled? Mármint, azt már tudom, hogy anyukáddal elváltak, és hogy anyukád el is ment, meg, hogy sokat utazik…de, hogy lehet, hogy ennyire nem érdekli, hogy mi van veled?- kérdezte töprengve Louis. Azthiszem, azt hitte, hogy csak a gondolataiban hangzott el a kérdés, így mikor rádöbbent, hogy feltette sűrű bocsánatkérések között szabatkozott és folyamatosan azt hajtogatta, hogy „ne haragudj Liz, nem akartam kimondani, és tudom, hogy nem tartozik rám. Akkor idióta vagyok, jesszusom”.
-Nyugu már!- állítottam le a véget nem érő esdeklését. –Nem haragszom!- mosolyodtam el. –Egyáltalán nem vettem zokon! Én megértem. Ha a helyedben lennék, engem is érdekelne. De mivel nem a helyedben vagyok, hanem sajnálatos módon, én vagyok a „szenvedő alany” szívesen beavatlak benneteket a Carter család hatalmas titkába- mivel mindannyian kíváncsian néztek rám, folytattam. –Szimplán leszar. Tudom, ez durván hangzik, de tényleg így van. Azt tudjátok, hogy sokat utazik, viszont nem annyit, hogy ne lenne egy-két „lopott” órája esetleg délutánja, amit egy szem lányával töltsön. Sokszor úgy van itthon, hogy én nem tudom, vagy észre sem veszem, hiszen, ha tehetem inkább Amandáék rezidenciáján tartózkodom, minthogy „haza” menyjek, az „otthonomba”- mondtam olyan gúnyosan, hogy még én is meglepődtem. –Nem mintha bánnám…mert persze, volt egy időszak, amikor nem értettem, hogy miért van, és próbáltam változtatni a dolgokon. Közeledni hozzá. Higgyétek el, én próbálkoztam, mert akartam, hogy apám LEGYEN. Mindennél jobban. De egy csodálatos márciusi estén konkrétan pofán csapott, hogy szimplán nem érdeklem. Számára olyan vagyok, mint egy alkalmazott…vagy nem is tudom. Havonta elömleszti a bankártyámat annyi pénzzel, amennyire szerintem egész életemben nem lesz szükségem, és számára ennyivel le vagyok tudva. Régebben dühös voltam rá ezért, de az régebben volt. Mára már én is hasonlóképpen teszek. Konkrétan üzleti kapcsolat van közöttünk. Csak neki ebből nincs „haszna”. Mondjuk, Nekem sincs. Mert, ha valaki, ÉN tudom, hogy a pénz, az nem minden. Sőt… Bár lennék egy szegény családban boldog, mint egy gazdag apával boldogtalan…No de mindegy. Ez van- fejeztem be, és csak akkor vettem észre, hogy már nem állunk a kapu előtt, hanem leültünk a ház előtti járdára, amitől, megmondom az őszintét, (még én sem tudom HOGYAN, és legfőképpen, hogy miért) tábori(??) hangulatom lett. Pedig se tűz nem volt, se tábor. Örültem, hogy leültünk, mert 1. a lábaimat még a lapos, kényelmes cipőm ellenére is fájdaltam (nem kicsit, hanem NAGYON), és mert 2. az aszfalt meleg volt, és amúgy is..olyan jó volt ott, akkor, abban a pillanatban.
Már javában elterelődött a téma, amikor két, felénk közeledő
alakot pillantottunk meg.
-Nézzétek!- mutattam ünnepélyesen a két „ismeretlen kilétű” ember felé. –Emberek!- és ezt legalább olyan ünnepélyesen mondtam, mintha szobrot avatnék…
-Tényleeeg?- kérdezte Niall „csodálkozva”.
-Hallod?- dobott meg Zayn egy kővel. –Ha nem mondod, ki nem találom!- röhögött ki.
-Mi? Emberek? Hol? És egyáltalán hogyan? Hiszen ez itt egy Alien Planet…Azonnal szólnunk kell az A.P.S.S.-nak!!!- mondta, majd ENYHÉN túldramatizálva a helyzetet elővette a telefonját, és láthatólag tárcsázott, majd hívott is valakit.
-Najó. Elég a drámázásból!- kaptam ki a kezéből a mobilját. –Megértettem a mondanivalótokat. Nem muszály tovább égetni. Amúgy sem vicces- forgattam a szemeimet.
-De. Azért egy pötit az volt!- vigyorgott Harry. –Valdd be!
-Soha! Inkább levetem magam erről az óriás hajóról!- mondtam, és betartva az ígéretemet, a járda melletti korláthoz siettem, és kihajoltam. Szerencsére Harry vette a T.I.T.A.N.I.C. célzást, és utánam futott.
-NE!! Rose!! Ne tedd!- kérlelt, és a hatás kedvéért megragadta a karomat.
-Sajnálom Jack… már nem bírom itt!
-Te tudod! De bárhogy is legyen, ha te ugrassz, ugrok én is!- és ő is ki akart hajolni, de mivel kicsit hevesebben tette, ezért..öhmm…hát, hogy szépen fogalmazzak átlibbent a korláton, és elterült a beton úron. –Meg ne szólalj!- kért, de az az igazság, hogy ha akartam volna, se tudtam volna, mert annyira röhögtem, hogy azt hittem megfulladok. És ezzel nem egyedül voltam így. Miután a fiúk odasiettek, ahelyett, hogy felsegítették volna társukat, körbeállták és alaposan kiszívták a végét. Sok oltás elhangzott, ám engedjétek meg, hogy kiemeljek, egy számomra kedves gyöngyszemet:
-Asszem végül egyedül ugrottál- nyögte ki Louis, de annyira fuldoklott a röhögéstől, hogy alig bírta ki, míg ezt a farknyi mondatot kinyögte. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy már nem csak mi öten, hanem heten röhögjük ki szegény Harryt. A két csatlakozott személy pedig nem volt más, mint az én dága, egyetlen, édes, ám néha kiábándítóan undorító barátnőm, Amanda és Liam a Legendás Londoni Lóterelő Lovász. És EZZZZZZZZZZZAZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZ egy alliteráció. Hip-hip hurrá!
-Hát Ti?- eszmélt fel elsőként Niall.
-Nézzétek!- mutattam ünnepélyesen a két „ismeretlen kilétű” ember felé. –Emberek!- és ezt legalább olyan ünnepélyesen mondtam, mintha szobrot avatnék…
-Tényleeeg?- kérdezte Niall „csodálkozva”.
-Hallod?- dobott meg Zayn egy kővel. –Ha nem mondod, ki nem találom!- röhögött ki.
-Mi? Emberek? Hol? És egyáltalán hogyan? Hiszen ez itt egy Alien Planet…Azonnal szólnunk kell az A.P.S.S.-nak!!!- mondta, majd ENYHÉN túldramatizálva a helyzetet elővette a telefonját, és láthatólag tárcsázott, majd hívott is valakit.
-Najó. Elég a drámázásból!- kaptam ki a kezéből a mobilját. –Megértettem a mondanivalótokat. Nem muszály tovább égetni. Amúgy sem vicces- forgattam a szemeimet.
-De. Azért egy pötit az volt!- vigyorgott Harry. –Valdd be!
-Soha! Inkább levetem magam erről az óriás hajóról!- mondtam, és betartva az ígéretemet, a járda melletti korláthoz siettem, és kihajoltam. Szerencsére Harry vette a T.I.T.A.N.I.C. célzást, és utánam futott.
-NE!! Rose!! Ne tedd!- kérlelt, és a hatás kedvéért megragadta a karomat.
-Sajnálom Jack… már nem bírom itt!
-Te tudod! De bárhogy is legyen, ha te ugrassz, ugrok én is!- és ő is ki akart hajolni, de mivel kicsit hevesebben tette, ezért..öhmm…hát, hogy szépen fogalmazzak átlibbent a korláton, és elterült a beton úron. –Meg ne szólalj!- kért, de az az igazság, hogy ha akartam volna, se tudtam volna, mert annyira röhögtem, hogy azt hittem megfulladok. És ezzel nem egyedül voltam így. Miután a fiúk odasiettek, ahelyett, hogy felsegítették volna társukat, körbeállták és alaposan kiszívták a végét. Sok oltás elhangzott, ám engedjétek meg, hogy kiemeljek, egy számomra kedves gyöngyszemet:
-Asszem végül egyedül ugrottál- nyögte ki Louis, de annyira fuldoklott a röhögéstől, hogy alig bírta ki, míg ezt a farknyi mondatot kinyögte. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy már nem csak mi öten, hanem heten röhögjük ki szegény Harryt. A két csatlakozott személy pedig nem volt más, mint az én dága, egyetlen, édes, ám néha kiábándítóan undorító barátnőm, Amanda és Liam a Legendás Londoni Lóterelő Lovász. És EZZZZZZZZZZZAZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZZ egy alliteráció. Hip-hip hurrá!
-Hát Ti?- eszmélt fel elsőként Niall.
